A japán konyha története
Mint ,ahogy az közismert, az egyik legfontosabb japán ennivaló a rizs. A rizstermesztés viszont nem japán találmány, hanem i.e. 300 körül ismerték meg a kínaiaktól tanulva. Azelőtt halásztak, vadásztak illetve árpát, hajdinát (A hajdina más néven pohánka, tatárka Ázsia középső, mérsékelt égövi részén honos.) termesztettek. A rizstermesztés elterjesztése sem volt könnyű, hiszen japán nagy része hegyvidék, elég kevés a rizstermesztésre alkalmas terület. Ezért a rizs evése a XIX. század végéig luxus volt, csak gazdagabbak és néhány rizst termelő farmer jutott hozzá. De például az adót rizsben kellett fizetni. A VIII. századig szokás volt húst enni, ha nem is gyakran és nagy mennyiségben, csak egy kis darabot ízesítésképpen. Tejet is ittak.
Azonban a Buddhizmus elterjedésével előbb korlátozták a húsevést és tejivást, sőt egy időben teljesen tilos is volt. A XI-XII. században érkezett a szójaszósz és a tofu, szintén Kínából. Ekkoriban alakult ki a központosított hatalom, így viszonylagosan kezdtek jobban élni, legalábbis az urak. Kezdett kialakulni az igazi japán konyha, elsősorban a főúri konyha, nagy lakomákat csaptak, melyeknek fokozatosan alakult ki a stílusa, megalapozva ezzel a mai konyha hagyományait. A portugál és holland kereskedők megjelenése a XVI-XVII. században komoly változást hozott, sok új alapanyag zöldség, gyümölcs, fűszer került be az országba és megismertek új eljárásokat is, mint például a bundában sütés, vagy csak az olajban sütés. Korábban olajat sem használtak. A megismert új ételeket hamar beépítették a hagyományokba, sokszor persze erősen adaptálva a helyi viszonyokhoz. Például a Tenpura eredetileg portugál étel, csak ők nem olyan szószba mártogatják. A következő nagy változást a II. világháború hozta, pontosabban az ország gyors gazdagodása. Japán előtte ugyanis meglehetősen szegény ország volt, nem sokan gondolhattak a finom ételek élvezetére. Innentől számítható ismét a marha és csirke népszerűbbé válása és megjelent a sertés is. Igaz, ezeket a húsokat a mai napig sokkal kisebb arányban fogyasztják, mint mi. Érdekes, hogy tejet és tejterméket viszont azóta sem fogyasztanak. A külföldi ételek befogadása a mai napig folyik, rendkívül népszerű az olasz, illetve annak hívott konyha. Vannak például halas pizzák norival, azaz tengeri moszattal megszórva, vagy vaníliakrémeset sajttal. Hagyományos hamburgert is sokat esznek, de van japán változat a teriyaki burger, vagy a rákburger.
A Japán tea
A teacserjét állítólag Eiszai (Eisai) (1145-1215), a zen-buddhizmus első japán szektájának alapítója honosította meg Japánban. A Kamakura - korszak (1185-1333) végére szokássá vált, hogy a legjobb teafajtákat társas versenyeken válasszák ki. A versengés az évek során szertartássá vált. Jelentős szerepe volt mindebben egy Murata Shuko nevű papnak (1422-1502), aki szabályokat állított fel a szertartás színhelyének berendezésére, a tea elkészítésére, tálalására, fogyasztására. A szertartásokat a híres Senno Rikjú (Senno Rikyu) (1521-1591) fejlesztette tovább, aki az egyszerű, igénytelen, korántsem tökéletes dolgokra helyezte a hangsúlyt, hiszen a tökéletességhez vezető utat többre értékelték, mint a tökéletességet. Ezek az elvek érvényesültek a bambuszból, háncsból, vályogból épített teaházakban, a szándékoltan egyszerű kerámiákban.
Milyen teákat is isznak a japánok?
A teának több féle változata van. Zöld tea melegen (ocha), hidegen, kínai fekete tea hidegen (kócha - koucha) angol tea (afternoon tea) hidegen, árpa tea hidegen (mugi cha). Mindegyik keserűen és ízesítés nélkül. Egyedül az angol teát isszák néha tejjel, de hidegen. Ezeket isszák az esetek 99 %-ban.
A Japán Szaké
A szaké a Japánoknál nemzeti italnak számít. Sokszor emlegetik japán rizspálinkaként, ez azonban tévedés, mert a szaké alapjául szolgáló gabonából nem párlatot főznek, hanem hordókban erjesztik. Más szóval a szaké egy amolyan borfajta csak rizsből készül.
Ugyan az elkészítési mód a boréhoz hasonlatos, lényeges különbség, hogy a rizsbort palackozás után legfeljebb egy évig szabad tárolni, máskülönben az ital elveszíti aromáját és zavarossá válik.
Japánban 16 000 féle szaké található és mind különböző: száraz, enyhe, erős stb.
A szaké készítése:
- Keményített rizsből készül, amit „fényeznek”
- Majd következik a tisztítás
- Ásztatás
- Gőzölés
- Majd különleges porral beszórják, amitől erjedni kezd
- Szaké főzés
- Majd keverés/préselés (Ilyenkor készülnek szaké sütik is)
20 nap alatt készül el egy átlagos szaké.
40 nap alatt készül el egy prémium szaké.
Feltalálása:
Habár a hagyomány szerint a szaké elkészítési módját az emberek azokban az időkben tanulták, mikor még közvetlenül tudtak társalogni isteneikkel, létezik egy kevésbé romantikus verzió is, miszerint az ital kialakulása egy tőről fakad a sushi történetével. A rizsbe csomagolt nyers halfalatokat a földbe temették, majd néhány hét elteltével kiásták, a megsavanyodott rizst szanálták, a halat pedig megették.
A 17. században az éhínségtől sújtott japán nép mindent megpróbált hasznosítani, ami valamennyire is alkalmas volt a fogyasztásra, ezentúl tehát az erjedt rizst is megették. Vélhetően a kelleténél tovább érni hagyott sushifalatok vezettek az alkoholizáló hatás felfedezéséhez, amit az emberek nagy megelégedéssel nyugtáztak. A szigetországban máig alapeledel a rizs, nem csoda, hogy nemzeti ital lett a szakéból, melynek népszerűsége a sör megjelenéséig töretlen volt.
Más használata:
Ahogy a keresztények a bort, úgy a sinto papok a szakét használják a vallási szertartások eszközéül, a legenda szerint a rizsbor segítette a régieket az istenekkel való eggyé válásban. Erről nincs pontos adat, az viszont tény, hogy a házasságkötési rituálénak még mindig fontos eleme a szaké.
Felszolgálása/fogyasztása:
A szakét klasszikus készletből fogyasztják: egy kerámiaüvegből (tokkori) és hozzá való csészékből (szakazuki – sakazuki).
A szaké felszolgálása nagy körültekintéssel történik, így például fontos, hogy az asztaltársaság tagjai mindig egymás poharát töltsék meg, ki-ki valaki másét, saját magunkat kiszolgálni ugyanis nagy illetlenség. Egy időben hagyomány volt ,hogy fogyasztani kellett hozzá valamit ,habár ezt ma már a japánok is mellőzik. Étkezések előtt, valamint a téli hónapokban a rizsbort melegen szolgálják fel, ami fokozza a 10-20% között mozgó alkoholtartalom mámorító hatását, nyáron az új szokás szerint jégkockával kínálják egymásnak.
Érdekesség:
Egy-két éve a vörösbor után a szakéról is kimutatták, hogy mindennapi fogyasztása csökkenti a magas koleszterinszintet. Antioxidánsai lassítják a szívműködésre káros koleszterin-típus oxidációját, sőt, a japán kutatók azt is felfedezték, hogy minél kevésbé volt a szaké finomítva, annál később indult meg a kellemetlen következményekkel járó folyamat.
A letűnt korok emberei által egy közmondás is megszületett, miszerint: szaké a legjobb gyógyszer.
A szakéboltokat vagy kóstolókat a cédrus labdáról (szakabajasi – sakabayashi) ,illetve olykor szent kötélről (simenava – shimenava) lehet felismerni amit kiakasztanak az ajtó elé.
